23

Amelyben a szerzőnek akarata ellenére kissé történelemmel kell foglalkoznia

Mialatt a királyok és az emberek így foglalkoztak Angliával, amely teljesen egyedül kormányozta saját magát, és dicséretére meg kell mondanunk, hogy ilyen rosszul sohasem kormányozták, egy férfi, akire Isten letekintett és rámutatott, egy férfi, kit a sors kijelölt, hogy ragyogó betűkkel írja be nevét a történelem könyvébe, az egész világ szeme láttára folytatta rejtélyes és vakmerő művét. Haladt előre, és senki sem tudta, hova tart, ámbár nemcsak Anglia, hanem Franciaország és egész Európa szeme előtt járt biztos léptekkel, emelt fővel. El fogjuk mondani mindazt, amit erről az emberről tudtak.

Monk a Rump Parliament - vagy ha így jobban tetszik: Csonka Parlament szabadsága mellett foglalt állást; így hívták azt a parlamentet, amelyet Lambert tábornok, utánozva Cromwellt, akinek tisztje volt, azzal akart engedelmességre kényszeríteni, hogy annyira körülzáratta, hogy a zárlat tartama alatt senki sem hagyhatta el, és csak egy ember, Peter Wentworth tudott bejutni.

Lambert és Monk, ebben a két névben lehet mindent összefoglalni: az első a katonai önkényuralmat, a második pedig a tiszta köztársasági eszmét képviselte. Ez a két férfiú volt két jellemző képviselője annak a forradalomnak, amelyben I. Károly előbb koronáját, azután életét veszítette el.

Lambert éppenséggel nem titkolta szándékait, teljesen katonai kormányt akart alapítani, és magát megtenni e kormány fejévé.

Monk, a szigorúan republikánus, némelyek szerint fenn akarta tartani a Rump Parliament-et, a köztársaságnak ezt a látható, ámbátor korcs intézményét. Mások azt állítják, hogy Monk ügyes törtető volt, s a parlamentből, amit támogatni látszott, egyszerűen szilárd lépcsőt akart készíteni a maga számára, s azon át a trónra lépni, amelyet Cromwell üressé tett, de maga sohasem mert elfoglalni.

Ilyképp Lambert, amikor a parlamentet üldözte, és Monk, aki a parlament pártjára állott, nyíltan kijelentették, hogy egymásnak ellenségei.

Ezért Monk is, Lambert is kezdettől fogva arra törekedett, hogy hadsereget gyűjtsön a maga számára; Monk Skóciában a presbiteriánusok és királypártiak, tehát az elégedetlenek hazájában; Lambert Londonban, ahol ezúttal is, mint mindig, a legerősebb volt az ellenzék a szeme láttára működő hatalommal szemben.

Monk Skóciában helyreállította a békét, hadsereget toborzott, és menedékhelyéül választotta az országot: egyik a másikra vigyázott; Monk jól tudta, hogy az a nap, amelyre az Úr a nagy változást rendelte, még nem következett el; ezért úgy látszott, hogy kardját ki sem húzza többé hüvelyéből. Legyőzhetetlen volt a zord, hegyes Skótországban, korlátlan hatalmú tábornok, királya tizenegyezer kipróbált hűségű emberből álló hadseregének, amelyet nemegyszer vezetett győzelemre; ugyanolyan jól, sőt talán jobban volt értesülve a londoni eseményekről, mint Lambert, akinek a Cityben volt a székhelye; ilyen volt Monk helyzete, midőn Londontól száz mérföld távolságban a parlament hívének nyilvánította magát. Lambert, mint mondtuk, éppen ellenkezőleg: a fővárosban lakott. Itt volt összes hadműveleteinek központja, és itt gyűjtötte maga köré minden jóbarátját és az egész köznépet, amely mindig hajlamos kegyeibe fogadni a fennálló hatalom ellenségeit.

Londonban tudta meg tehát Lambert, hogy Monk Skócia határairól támogatja a parlamentet. Úgy gondolkodott, hogy nincs veszteni való ideje, s a Tweed nincs olyan messzire a Temzétől, hogy egy hadsereg egykettőre el ne juthatna az egyik folyótól a másikig, különösen, ha jól vezénylik. Azt is tudta, hogy amint ez a hadsereg behatol Angliába, fokozatosan mindent magával sodró lavina lesz belőle, a szerencsekerék jelképe, de a becsvágyó ember számára csak az első lépcsőfok, és egyre magasabbra nő, míg végül célhoz nem vezet. Összegyűjtötte tehát emberanyagra és katonák számára nézve egyaránt félelmetes hadseregét, és Monk elé sietett, aki, mint a sziklazátonyok között hajózó tengerész, naponként csak egész kis utakat tett meg csapatával, és közben folyton szimatolt, minden neszre figyelt, a London felől fúvó szellőt is kifürkészte.

A két hadsereg Newcastle vonalában pillantotta meg egymást; Lambert, aki elsőnek érkezett, magában a városban ütötte fel táborát.

Monk körültekintően, mint mindig, ott táborozott le, ahol éppen megállt, és főhadiszállását a Tweed partján lévő Coldstreamban ütötte fel.

Lambert megpillantása örömet keltett Monk hadseregében, Lambert hadseregében ellenben zavar keletkezett, midőn meglátták Monkot. Úgy tetszett, mintha a rettenthetetlen verekedők, akik olyan nagy lármát csaptak London utcáin, a senkivel sem találkozás reményében keltek volna útra, és most, midőn látják, hogy hadsereg áll velük szemben, és ez a hadsereg nemcsak posztóból készült zászlót, hanem egy ügy s egy elv zászlaját is kitűzi előttük, úgy tetszett, ismételjük, mintha ezek a rettenthetetlen verekedők tudatára ébredtek volna, hogy ők kevésbé jó köztársaságiak, mint Monk katonái, hiszen azok a parlamentet támogatják, Lambert pedig semmit sem támogat, még saját magát sem.

Ha Monk töprengett volna, vagy töprengett valamin, nagyon szomorú gondolatai támadhattak, mert a történelem elmondja, márpedig ez a szemérmetes hölgy tudvalevőleg sohasem hazudik, a történelem tehát azt mondja, hogy Monknak Coldstreamba való megérkezése napján, hiába kerestek, az egész városban nem leltek egyetlen birkát sem.

Ha Monk angol hadsereg élén áll, attól kellett volna tartania, hogy egész hadserege meg­szökik. A skótok azonban nem olyanok, mint az angolok, akiknek feltétlenül szükségük van vértől csöpögő húsra; a skót szegény és józan nép, és beéri egy kevés árpával, amelyet két kő között szétmorzsol, kútvízzel elkever, azután izzó homokkövön megsüt.

Kiosztották a kását, s azontúl a skót nem törődött többé vele, hogy van-e Coldstreamban hús, vagy nincs.

Monk nemigen szokott árpalepénnyel élni, de éhes volt, és vezérkara, ugyanúgy, mint ő, korgó gyomorral szimatolt jobbra-balra, hogy megtudja, mit készítenek vacsorára.

Monk tájékozódott: előőrse elhagyott városra és üres éléskamrákra lelt; a mészárosokra és pékekre nem lehetett Coldstreamban számítani. A fővezér asztalára tehát egy falat kenyér sem került.

Midőn ezek a jelentések, amelyek közül az egyik nyugtalanítóbb volt, mint a másik, megér­keztek, Monk, minthogy az ijedtséget és levertséget látta tükröződni az arcokon, kijelentette, hogy nem éhes; egyébként másnap majd úgyis ehetnek, hiszen Lambert nyilvánvalóan meg akar ütközni, és ha Newcastle-ban legyőzik, át kell majd adnia egész élelmiszerkészletét, ha pedig Lambert győz, akkor Monk katonái örökre megszabadulnak az éhségtől.

Ez a vigasztalás csak az emberek kis részére hatott, amivel azonban Monk keveset törődött, mert Monkban a tökéletes szelídség látszata mögött egy kényúr lakozott.

Mindenkinek elégedettnek kellett tehát lennie, vagy legalább úgy tennie. Monk ugyanolyan éhes volt, mint emberei, de a hiányzó ürücomb iránt a legnagyobb közömbösséget színlelve, a kíséretéhez tartozó egyik őrmester dohányából levágott egy fél hüvelyknyi darabot, és ezt kezdte rágni, bagózás közben azt erősítgetve tisztjeinek, hogy az éhség agyrém, és különben sem éhezik az ember, amíg van valami rágnivalója.

Ez a tréfa megnyugtatott néhány embert azok közül, akiket nem győzött meg az iménti következtetés, amit Monk Lambert közellétéből vont le; az elégedetlenek száma tehát megapadt; az őrség felvonult, az őrjáratok elindultak, és a vezér sátrában folytatta bőséges lakomáját.

Monk tábora és az ellenségé között egy régi apátság emelkedett, ma már romjai is alig vannak meg, abban az időben azonban teljes épségben megvolt, és Newcastle-apátságnak hívták. Hatalmas területen épült, mely el volt vágva a síkságtól is, a folyótól is: mocsár borította, amit rejtett források és az esővíz tápláltak. A magas fűvel, náddal és sással benőtt tócsákba azonban itt-ott benyúlt egy-egy sávnyi szilárd talaj, ezeken a részeken volt egykor a vete­ményeskert, a park, a virágoskert és az apátsághoz tartozó gazdasági épületek; olyan volt az apátság, mint egy hatalmas tengeri pók, amelynek kerek testéből lábak ágaznak szét.

A veteményeskert, az apátság leghosszabb lábainak egyike, egészen Monk táboráig terjedt. Sajnos, mint mondottuk, június első napjait írták, és a különben is elhagyatott veteményeskert kevés eledellel szolgált.

Monk őriztette ezt a helyet, mint olyat, amely legalkalmasabb a támadásra. Mert hiszen az apátságon túl az ellenséges hadvezér őrtüzei látszottak. Ám az ellenséges őrtüzek és az apát­ság közt ott folyt a Tweed, amelynek csillogó fodraira hatalmas tölgyfák vetettek árnyékot.

Monk kitűnően ismerte ezt a hadállást, mert Newcastle és környéke nemegyszer szolgált már főhadiszállásul. Tudta, hogy ellenfele nappal felderítőket küldhet a romok közé, és bele­bocsátkozhatik kisebb csatározásokba, de éjszaka őrizkedni fog tőle. Biztonságban volt tehát.

Így azután katonái is láthatták, hogy az után, amit kérkedve vacsorájának mondott, tehát az imént említett rágógyakorlat után, sátrában egy szalmaszéken ülve, félig a lámpa, félig az égen éppen felkelő hold fényétől megvilágítva, alszik, mint ahogy Napóleon aludt később az austerlitzi csata előestéjén.

Amiből kitűnik, hogy körülbelül esti fél tíz óra volt.

Hirtelen egy csapat katona szakította félbe a fővezérnek ezt a talán látszólagos szendergését; örömkiáltással siettek oda, és a sátor cölöpjeit rugdosták, hogy felkeltsék Monkot.

Nem is kellett volna olyan hatalmas zajt ütniük. A fővezér felvetette szemét.

- Mi van, fiaim, mi történt? - kérdezte a fővezér.

- Tábornok úr - felelte több hang egyszerre -, meg fog vacsorázni, tábornok úr!

- Már vacsoráztam - felelte Monk nyugodtan -, és amint látjátok, éppen emésztettem. De lépjetek be, és mondjátok meg, miért jöttetek?

- Tábornok úr, jó hírt hozunk!

- Eh! Csak nem Lambert üzeni tán, hogy holnap megütközünk?

- Nem, hanem egy bárkát zsákmányoltunk, amely halat hozott a newcastle-i tábornak.

- Nem jól tettétek, barátaim. Ezek a londoni urak kényesek, nagyon fontos nekik az első fogás; még majd rossz kedvükben lesznek, és könyörtelenül elbánnak velünk az éjjel és holnap. Az illendőség azt parancsolná, hogy visszaküldjük Lambert úrnak a halait és a halászait, hacsak nem...

A fővezér egy pillanatig gondolkodott.

- Ugyan mondjátok meg már - folytatta -, kik azok a halászok?

- Picardiai tengerészek, Franciaország vagy Németalföld partjain halásztak, és a vihar a mi partjainkra vetette őket.

- Tud-e néhány közülük a mi nyelvünkön?

- A vezetőjük angolul szólt hozzánk néhány szót.

A fővezér gyanút fogott, midőn mindezt meghallotta.

- Helyes, látni akarom azokat az embereket; vezessétek őket ide.

Egy tiszt nyomban elment értük.

- Hányan vannak? - folytatta Monk. - És miféle bárkájuk van?

- Tízen vagy tizenketten lehetnek, tábornok úr, a bárkájuk parti halászhajó, ahogy ők nevezik, és a formájáról ítélve úgy gondoljuk, hogy Hollandiában építhették.

- És azt mondjátok, hogy halat vittek Lambert táborába?

- Úgy van, tábornok úr, sőt úgy látszik, nagyon jó fogásuk volt.

- Jó, majd meglátjuk - mondta Monk.

Ebben a pillanatban csakugyan megjött a tiszt, magával hozva a halászok vezetőjét, egy körül­belül ötven-ötvenöt éves, jó megjelenésű férfit. Középtermetű volt, durva gyapjúposztóból készült kabátot viselt, sapkáját a szemére húzta; az övében tőrt hordott, és a hajósok sajátos, imbolygó módján járt; a hajó mozgása miatt ugyanis sohasem tudják, hogy lábuk szilárd talajt ér-e, és ezért minden egyes lépésnél olyan biztos támpontot keresnek, mintha cölöpöt kellene odaállítaniok.

Monk hosszan, vizsgálódó és átható tekintettel nézte a halászt, aki félig bambán, félig gúnyosan mosolygott, ahogy a francia paraszt tud mosolyogni.

- Beszélsz angolul? - kérdezte Monk kifogástalan francia nyelven.

- Ó, nagyon rosszul, milord - felelte a halász.

Ez a felelet inkább a Loire-on túli emberek élénk, szaggatott kiejtésével hangzott el, mint azzal a kissé vontatott kiejtéssel, amellyel Franciaország északi vidékein beszélnek.

- De azért mégiscsak tudsz - mondta Monk, hogy újra tanulmányozhassa az ember kiejtését.

- Hát mi, tengerpartiak - felelte a halász - mindenféle nyelven beszélünk.

- Tehát halász vagy?

- Ma az vagyok, milord, éspedig kitűnő halász. Fogtam egy legalább harminc fontos tengeri süllőt és több mint ötven pérhalat; kis tőkehalaim is vannak, sütve kitűnő az ízük.

- Úgy látom, többet halásztál te a gascogne-i öbölben, mint a La Manche csatornában - mondotta mosolyogva Monk.

- Csakugyan délvidéki ember vagyok... de azért nem lehet jó halász az ember?

- Persze, és meg is veszem a halfogásodat, mondd csak meg őszintén, kinek szántad?

- Milord, nem titkolom, hogy a partközelben haladtam, és Newcastle-ba akartam eljutni, midőn egy lovasosztag, amely ellenkező irányban lovagolt a part mentén, jeleket adott, hogy jöjjek vissza bárkámmal nagyságod táboráig, mert ha nem, lőni fognak ránk. Minthogy nem voltam háborúra felkészülve, engedelmeskednem kellett - tette hozzá mosolyogva a halász.

- És miért épp Lamberthoz akartál eljutni, és nem hozzám?

- Milord, őszinte legyek-e? Megengedett dolog ez ilyen nagy úrral szemben?

- Hogyne, sőt szükség esetén meg is parancsolom az őszinteséget.

- Nos, milord, azért akartam Lambert úrhoz eljutni, mert ezek a városi urak jól fizetnek, a skótok meg puritánok, presbiteriánusok, konvertáriusok, mindegy, minek nevezik magukat, keveset esznek és semmit sem fizetnek.

Monk vállat vont, de önkéntelenül is elmosolyodott.

- És miért halásztál a mi partjainkon, holott délvidéki ember vagy?

- Mert olyan ostoba voltam, hogy picardiai lányt vettem feleségül.

- Csakhogy Picardia nem angolszász.

- Milord, az ember kifut a hajón a tengerre, de a többi az Istentől függ, és a széltől, amely oda veti a hajót, ahova akarja.

- Tehát nem volt szándékod az angol partokon kikötni?

- Nem bizony.

- És milyen utat tettél meg?

- Ostendéből tértünk vissza, ahol makrahalakat láttunk, midőn a heves déli szél eltérített utunktól; láttuk, hogy hiábavaló dolog volna felvennünk ellene a küzdelmet, tehát szél irányába fordultunk. Ha nem akartuk, hogy a jó fogás kárba vesszen, a legközelebbi angol kikötőben kellett volna eladnunk, ez a legközelebbi kikötő pedig Newcastle; jó alkalomnak látszott, mert azt mondták, hogy özönével van az ember a táborban, özönével van az ember a városban; a tábor és a város tele van dúsgazdag és nagyon éhes urakkal, ezt is hallottuk, és így Newcastle felé tartottunk.

- Hát a társaid hol vannak?

- Ők a hajó fedélzetén maradtak, teljesen tanulatlan matrózok.

- Te ellenben...? - kérdezte Monk.

- Ó, én sokat utaztam apámmal - felelte nevetve a halász -, és minden európai nyelven tudom, hogyan mondják, hogy egy sou, egy tallér, egy pisztol, egy Lajos-arany és egy kettős Lajos-arany; hallgat is rám a legénység, mintha valami orákulum volnék, és úgy engedelmeskedik nekem, mint egy tengernagynak.

- Tehát azért választottad Lambert urat, mert ő a legjobb vevő?

- Bizony azért. Mondja meg őszintén, milord, hogy tévedtem-e?

- Azt majd meglátod később.

- Mindenesetre, milord, ha hiba történt, azért én vagyok a felelős, és kérem, ne nehezteljen társaimra.

“No nézd csak, milyen jóeszű egy fickó!” - gondolta Monk.

Aztán néhány pillanat múlva, mialatt jobban szemügyre vette a halászt, ezt kérdezte:

- Azt mondod, Ostendéből jössz.

- Úgy van, milord, egyenesen onnan.

- Akkor bizonyosan hallottál a legújabb fejleményekről, hisz semmi kétség, tárgyalják ezt Franciaországban csakúgy, mint Hollandiában. Mit csinál az, akit Angolország királyának hívnak?

- Ó, milord - mondotta a halász harsány hangon és bőbeszédű őszinteséggel -, lám, ez szerencsés kérdés, mert keresve sem találhatott volna megfelelőbb embert, akitől ezt kérdezze, mivel kitűnően meg tudok rá felelni. Gondolja csak el, milord: Ostendében, ahol kirakodtam, hogy eladjam azt a pár makrahalat, amit fogtunk, láttam a fövenyparton az exkirályt sétál­gatni; a lovait várta, amelyek majd elviszik Hágába. Magas, sápadt arcú ember, fekete hajú és kemény ábrázatú. Úgy fest, mintha gyengélkednék, azt hiszem, hogy nem nagyon használ neki Hollandia levegője.

Monk nagy figyelemmel hallgatta a halász gyors beszédű, kiszínezett és részletes előadását, amelyet ez egy számára idegen nyelven hadart el; szerencsére Monk, mint mondottuk, folyé­konyan beszélt franciául. A halász pedig hol francia, hol angol szót használt, hol pedig olyat, amely egyik nyelvhez sem látszott tartozni és gascogne-i eredetű volt. Szerencsére a szeme beszélt helyette, éspedig olyan ékesszólóan, hogy egy-egy szava még csak elkerülhette az ember figyelmét, de az arcjátéka nem.

Úgy látszott, hogy a tábornok mindinkább meg van elégedve a vizsgálódás eredményével.

- Arról is hallanod kellett, hogy ez az exkirály, ahogy te nevezed, milyen szándékkal indult Hágába.

- Ó, hogyne - felelte a halász -, hallottam róla.

- Nos, mi a szándéka?

- Hát, egyre csak ugyanaz. Vagy nem az-e a rögeszméje, hogy visszatér Angliába?

- Igaz - mondta Monk elgondolkozva.

- Eltekintve attól, hogy a stathouder... - tette hozzá a halász - ... milord tudja már, II. Vilmos...

- Nos?

- Teljes hatalmával támogatni fogja.

- Ejnye, ezt is beszélik?

- Nem, de azt hiszem.

- Úgy látszik, jól értesz a politikához - mondotta Monk.

- Ó, milord, mi, tengerészek, akik a vizet és a levegőt szoktuk tanulmányozni, vagyis a legmozgékonyabb két dolgot a világon, ritkán tévedünk.

- Hallod-e - mondotta Monk, másra terelve a szót -, azt mondják, jóllakunk abból, amit hoztál.

- Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, milord.

- Mit kérsz a halfogásodért?

- Nem vagyok olyan ostoba, hogy megszabjam az árát, milord.

- És miért nem?

- Mert a halam milordé.

- Milyen jogon?

- Az erősebb jogán.

- De az a szándékom, hogy megfizetem neked.

- Ez igazán milord nagylelkűségére vall.

- Mégpedig a teljes árát.

- Nem sokat kérek.

- Mennyi az?

- Csak azt kérem, hogy elmehessek.

- Hova? Lambert tábornokhoz?

- Én? - kiáltott fel a halász. - Minek mennék Newcastle-ba, hiszen nincs már halam.

- Mindenesetre figyelj arra, amit mondok.

- Figyelek.

- Tanácsot adok...

- Hogyan! Milord fizetni akar, és ráadásul jó tanácsot is ád! Milord végtelenül jóságos!

Monk keményebben nézett a halászra, mint valaha, úgy látszott, még mindig gyanakszik rá.

- Úgy van, fizetek is neked, és tanácsot is adok, mert ez a két dolog összefügg egymással. Ha visszamégy Lambert tábornokhoz...

A halász olyanféle mozdulatot tett a fejével és a vállával, mint aki azt gondolja:

“Ha ennyire ragaszkodik hozzá, hagyjuk rá.”

- ... ne vedd utadat a mocsár felé - folytatta Monk -; pénz lesz nálad, és a mocsárban skót katonák rejtőznek, akiket én helyeztem el ott. Éppenséggel nem simulékony természetű emberek, és rosszul értik azt a nyelvet, amelyen te beszélsz, ámbár előttem olybá tűnik, mintha három nyelvből volna összetéve, könnyen elvehetnék tőled ismét, amit én adtam neked, és ha visszatérsz hazádba, bizonyosan azt mondanád; “Monk tábornoknak két keze van, az egyik skót, a másik angol, és a skót kezével visszaveszi azt, amit az angol kezével adott.”

- Tábornok úr, legyen nyugodt, oda fogok menni, ahova parancsolja - mondotta a halász, aki korántsem volt annyira megijedve, mint ezt arcjátékával feltüntetni igyekezett. - Ha tábornok úr azt akarja, hogy ne menjek el, akkor magam is itt kívánok maradni.

- Elhiszem - válaszolta Monk, és alig észrevehetően elmosolyodott -, de nem tarthatlak itt a sátramban.

- Nem vagyok én olyan elbizakodott, hogy ezt kívánjam, csak azt kérem, hogy nagyságod jelöljön ki helyet a számomra. Miattunk sose fájjon nagyságod feje, egy éjszaka az nekünk semmi.

- Akkor visszavezettetlek bárkádhoz.

- Ahogy nagyságodnak tetszik. De végtelenül hálás volnék nagyságodnak, ha egy áccsal vezettetne vissza.

- Minek?

- Mert a hadseregéhez tartozó urak, amikor visszairányították a bárkám, kötélen vontatták a lovakkal, s közben a parti sziklákon kissé megrongálódott, úgyhogy legalább két láb magasan áll benne a víz.

- Eggyel több ok arra, hogy magad vigyázz a bárkádra.

- Milord, mindent parancsa szerint fogok cselekedni - mondotta a halász. - Ott fogom kirakni kosaraimat, ahol akarja, utána, ha úgy tetszik, kifizethet; és elküldhet, ha kedve tartja. Láthatja, velem könnyen boldogul.

- Látom, derék ember vagy - felelte Monk, s kutató tekintetére a halásznak szempillája sem rebbent - Hahó, Digby!

Egy segédtiszt nyomban ott termett.

- Ezt a derék legényt és társait a markotányosok sátraihoz vezeti, oda a mocsár mellé; ilyképp egy ugrásra lesznek bárkájuktól, és nem kell az éjszaka a vízen aludniuk. Mi újság, Spithaed?

Spithaed az az altiszt volt, akitől Monk a vacsoráját képező dohányt kérte. Hívás nélkül lépett a fővezér sátrába, s így felelt Monk kérdésére:

- Tábornok úr, egy francia lovas érkezett az előőrshöz, és beszélni akar nagyságoddal.

Ezt természetesen angolul mondta.

Ámbár ezen a nyelven társalogtak, a halász mégis megremegett kissé, de Monk, aki őrmesterére figyelt, szerencsére nem vette észre.

- És ki az a lovas? - kérdezte Monk.

- Tábornok úr - felelte Spithaed -, a nevét ugyan megmondotta nekem, de ezekre a fránya francia nevekre oly nehezen áll rá a skót száj, hogy nem tudtam megjegyezni. Egyébként a lovas, mint az őrök mondják, ugyanaz, aki tegnap jelentkezett a pihenőn, és akit nagyságod nem akart fogadni.

- Igaz, mert épp akkor tanácsot tartottam tisztjeimmel.

- Hogyan intézkedik milord a nemes ügyében?

- Vezessék elém.

- Tegyünk-e valami óvatossági intézkedést?

- Mit?

- Bekössük-e például a szemét?

- Minek? Nem láthat mást, mint amit akarok is láttatni, vagyis hogy a tizenegyezer derék ember vesz körül engem, akiknek az a kívánságuk, hogy meghalhassanak a parlament, Skótország és Anglia becsületéért.

- És ez az ember, milord? - kérdezte Spithaed, és rámutatott a halászra, aki a beszélgetés alatt mozdulatlanul állott, mint az olyan ember, aki lát ugyan, de semmit sem ért meg.

- Csakugyan - felelte Monk.

Monk most a halász felé fordult, és így folytatta:

- Viszontlátásra, jó ember, kijelöltem szállásodat. Digby, vezesse oda. Nyugodt lehetsz, nemsokára megviszik a pénzedet.

- Köszönöm, milord - mondotta a halász, majd meghajolt és eltávozott Digbyvel.

Száz lépésnyire a sátortól találkozott társaival, akik összedugták a fejüket, s olyan hévvel susmogtak, hogy nem volt nehéz kitalálni: izgatottak. A halász azonban intett nekik, mire lecsillapodtak.

- Hahó, emberek - kiáltotta a halászmester -, gyertek ide! Monk tábornok olyan nagylelkű, hogy megfizeti a halainkat, és vendégszeretően szállást ad éjszakára.

A halászok vezetőjük köré gyülekeztek, és Digby vezetése mellett a kis csoport elindult a számára kijelölt helyre.

Útközben a halászok elhaladtak az őrség mellett, amelynek egyik embere Monk tábornokhoz kísérte a francia nemest.

A nemes lóháton ült, és nagy fehér köpenybe volt burkolva, miért is a halászmester nem vehette jobban szemügyre, akármennyire kíváncsi volt is. A lovas azonban, aki nem tudta, hogy honfitársa közelében halad el, ügyet sem vetett a kis csapatra.

A segédtiszt a halászokat egy meglehetősen tiszta sátorban szállásolta el, ahonnan kilakol­tatott egy ír markotányosnőt, aki azután ott tölthette hat gyermekével az éjszakát, ahol éppen helyet talált. E sátor előtt nagy tűz égett, és rávetette bíborpiros fényét a mocsár víztócsáira, amelyen friss esti szellő szántott barázdákat. Megtörtént az elszállásolás, a segédtiszt jó éjszakát kívánt a tengerészeknek, és távozása közben megjegyezte, hogy a sátor küszöbéről látni a Tweed vizén ringó bárka árbocait, ami azt bizonyítja, hogy bárkájuk még nem süllyedt el. Úgy látszott, hogy ez a látvány végtelenül megörvendezteti a halászgazdát.